HUSZADIK FEJEZET

Ufókutatási végzettséget egyetlen egyetem sem nyújt. Nem léteznek olyan késő esti tévéreklámok vagy újsághirdetések, hogy: „Az azonosítatlan repülő objektumok csodálatos világának megismerésére a legjobb lehetőség ez vagy az a műszaki tanfolyam!”

Az ufókutatás a legtöbb ember számára a afféle hobbi vagy szenvedély, esetleg puszta bolondéria a lenyűgöző jelenségek hatására, lázas törekvés az igazság kiderítésére. Sajnos azonban az egész témakörre rányomta bélyegét - és maga Scarborough is folyton ezt hangoztatta - a „kvantummechanikai effektus”, amely szerinte az adott tárgykör iránti tudományos érdeklődés lázas szenvedélyét jelentette egy olyan, újonnan fölfedezett fizikai szindróma analógiájára, amely szerint valamely jelenség ok-okozati szint alatti megfigyelése maga is hasonló tünemények előidézőjévé válhat. Más szóval, egyesek annyira rabjaivá válhatnak az idegen űrhajók, valódi földönkívüliek felfedezése gondolatának, hogy befolyásolják a maguk által föltárt tények jellegét, nem is beszélve azok egyenes félremagyarázásáról.

Valójában csak azok voltak az ufókérdés hivatalosan is elismert kutatói, akik az ötvenes-hatvanas években részt vettek a Kék könyv program munkálataiban akár katonákként, kormányhivatalnokokként, akár csak tanácsadóként bevont külső szakemberek. Everett Scarborough az utóbbiak közé tartozott. A Massachusetts! Műszaki Egyetemen végzett kiemelkedő csillagászati munkája bizonyára széles körben észrevétlen marad, ha a hatvanas évek közepén a Csillagászati Magazinban nem tesz közzé néhány olyan tanulmányt, mint A repülő csészealjak aerodinamikai lehetetlensége vagy Légköri érzékcsalódások. Ezek a cikkek olyan érdekesek, szellemesek, sőt szórakoztatók voltak, hogy nagyobb példányszámú lapok, például a Reader’s Digest is átvette őket. Lehet, hogy amikor valami magas polcon feszengő nagykutya elolvasta őket - legalábbis Scarborough nemegyszer gondolt erre a lehetőségre maga is megbízatása közben -, a homlokára csapott, mondván, „erre az alakra szükségünk van a Kék könyvnél”. Utóbbi a légierő olyan kutatási programja volt, amelynek keretei között a Baltimore Sun katonai tudósítója, Charles Corddry egyik későbbi cikke szerint „a lehető legkevesebb kutatómunkát végezték”.

Ebbe a posványba csöppent bele a lelkes és komoly fiatal tudós, Everett Scarborough, és hamarosan rájött, ménnyire mesterkéltek és fölületesek voltak az ufókutatás módszerei. Abban az időben egy jeles csillagász, dr. Allén Hynek volt egyik legközelebbi munkatársa, aki már az ötvenes évek dereka óta állt a légierő alkalmazásában. Hynek és Scarborough mégsem jött ki soha igazán egymással. Nem sokkal azután, hogy Scarborough megkezdte kutatásait, Hynek Michiganbe utazott egynémely ott megfigyelt jelenség kivizsgálására. Végső megállapítása szerint a különös megnyilvánulásokat mocsárgáz okozta. Kijelentését oly széles körben fölkapták a médiák, hogy végül elterjedt a híre, hogy szerinte minden ufójelenség mocsárgáz begyulladásával magyarázható. Az ufópártiak körei erre természetesen méltatlankodva fölzúdultak. Hynek annyira fölháborodott és megundorodott mindennek láttán, hogy többé már nem volt a régi. Az évek során, nem minden ok nélkül, lassanként eltanácsolták a légierőknél végzett kutatásoktól, miközben kételyei helyét meggyőződéses hit váltotta föl. Később persze őt emlegették az egész problémakör legavatottabb szakértőjeként. Olyan tudósként, aki valóban hisz benne, hogy ezek a csészealjak valami idegen életforma hordozói lehetnek. Hynek volt Spielberg legfőbb tanácsadója a Harmadik típusú találkozások készítésekor.

Scarborough azonnal érzékelte Hynek színeváltozását, és határozottan szembefordult vele. A légierő ufókutatásaiban megnyilvánuló lanyhaságot tapasztalva nem arra gyanakodott, hogy itt valamit eltitkolnak, hanem úgy vélte, hogy az egész légierő reménytelenül elmerült a bürokratikus szabályok és szemléletmód mocsarában, már nem érdeklődik igazán a vizsgált téma iránt, és csak az ötvenes évek lankadó lendülete sodorja tovább a korábbi komoly szándék tehetetlenségi nyomatékának erejével.

Scarborough segítségével a kutatási módszereket felülvizsgálták, és szigorú szabályok közé szorították. Vezetése alatt mind az 1966-os O’Brien-beszámoló, mind az 1966-1968 között működött Condon bizottság arra a végső következtetésre jutott, hogy nem áll rendelkezésre elegendő adat a repülő csészealjakon röpködő földönkívüliek létezésének bizonyítására, aminek következtében a Kék könyv program munkálatait 1969 decemberében végleg leállították.

Scarborough vizsgálati módszerei egyszerűek, de hatékonyak voltak, sok tekintetben szépirodalmi forrásokból táplálkoztak, beleértve Sherlock Holmes nyomozási stílusát is. Teljes mértékben tisztában volt vele, hogy itt szó sem lehet igazi tudományos kutatásról, mert annak módszerei nem csupán meghatározott körülményeket, hanem urambocsá’, még olyan aspektusokat is megkövetelnek, mint a vizsgált tárgyak ellenőrizhetősége! Egy-egy ufóbeszámolóba rendszerint annyi zavaros emberi megfigyelés is belekeveredett, hogy először is az egész anyagot szinte elemi részeire kellett fölbontani. Ehhez viszont szükség volt minden hozzáférhető információra. Terepmunkája során Scarborough rutinszerűen kikérdezett mindenkit, aki csak látta az adott ufót, ezenkívül olyanokat is meginterjúvolt, akik nem látták. Továbbá beszerezte a térségre vonatkozó legmegbízhatóbb meteorológiai adatokat, és ellenőrzött minden hozzáférhető radarmegfigyelést. Megvizsgálta a különféle helyi energia-forrásokat, elektromos vezetékeket és minden más hasonló körülményt. Nem kerülték el figyelmét a térség geológiai és földrajzi adottságai és körülményei sem. Mindennemű fényképanyagot a legszigorúbb tudományos vizsgálatnak vetett alá. Az úgynevezett „leszállási pontokról” talajmintákat vett. Valamennyi érdekeltet és szemtanút biztosította róla, hogy ha egyáltalán előfordultak a környéken repülő csészealjak, vagy komolyan járhattak arrafelé földönkívüli lények, akkor ő maga az, aki mindennek földerítésében és bizonyításában a leginkább érdekelt. Ilyesmire persze sohasem kerülhetett sor, éppen az ellenkezője volt jellemző.

Az ufójelenségekről rendszerint kiderült, hogy helyi fényforrásokat furcsán visszatükröző közönséges repülőgépek, meteorológiai léggömbök, maga a Vénusz vagy valamely más fényes csillag, eltévedt nap- vagy holdsugár, különös felhőalakzat, szélhordta pókhálócsomó, a levegőben lévő jégkristályokról visszaverődő fényjelenség, sőt alkalmasint valami plazmatünemény. Az utóbbiakról Scarborough egyik legközelebbi munkatársa, Philip Kiáss állapította meg, hogy nagyfeszültségű villanyvezetékek vagy erőművi berendezések idézik elő őket.

Ezzel az attitűddel fölvértezve szállt ki Eric MacKenzie kapitány társaságában 1968-ban egy Johnson megyei iowai farmergazdaságba is.

Az eset eleinte elég egyszerűnek látszott: egy földműves ezüstös repülő tárgyat figyelt meg az égen. Ki hitte volna, gondolta magában Scarborough a dokumentumokat lapozgatva, hogy ez ilyen lavinává dagadhat jó húsz esztendő múltán.

- Charles Higsdon - dörmögte maga elé, ceruzájával bökdösve az előtte lévő papírlapot. Mindenhová magával hordozott jegyzetfüzete ott hevert mellette a kávézóasztalon. A papírhalom fölött Mac felé pillantott, aki éppen egy élénksárga filctollal emelt ki részleteket a légierő kötetéből. - Alig emlékszem rá. Elég fiatal, családos fickó volt. Sem a gyerekek, sem az asszony nem látta azt a csészealjat. Későig szántott odakint a mezőn, és az alkonyati szürkületben észlelte a jelenséget. Felesége viszont tanúsította, hogy a házban még órákkal később is tapasztaltak bizonyos elektromos zavarokat. A közeli városkában pedig többen is láttak az égen valami ismeretlen repülő tárgyat abban az időben. De ez volt minden. Elég egyszerű dolog, meglehetősen közönséges eset.

Mac elé tette a kinyitott könyvet, és a toll hegyével a kiemelt szövegrészekre bökött.

- Nézd csak, itt zöld és vörös fényekről van szó, mi pedig kékekről és pirosakról írunk a beszámolónkban.

- Iigen, elég egyszerű tévedés.

- Várj csak… a Kék könyv dosszié szerint az a valami le is szállt. Viszont a mi szövegünkben szó sincs semmiféle földre szállásról!

Scarborough megvonta a vállát.

- És mi van, ha az csak egy Immelmann gyűrű volt egy arrafelé röpködő varjú körül? Azt mindenesetre megállapítottuk, hogy az eset nem szolgáltatott meggyőző bizonyítékot semmire.

De Mac tovább ütötte a vasat.  

- Van ám itt még egypár látszólag jelentéktelen eltérés. Értem én, hogy ez az egész meglehetősen zavaros koholmány. Mégis arra késztet, hogy mélyebben visszanyúljak és más apróságokat is megnézzek. A Kék könyv valamennyi részanyaga meglepően egyöntetű, pedig mennyi tanácsadó és kutató munkálkodott rajta! Nagyon is különös! Például a hatvanas években egész egyetemi munkacsoportokat alkalmaztak, mégis mindegyik beszámoló szinte ugyanazt mondja. Az összes többi anyagot biztosan nem ellenőrizhetjük végig, a magunkét viszont töviről hegyire ismerjük. És azt is tudjuk, hogy megváltoztatták!

Scarborough bólintott.

- Tényleg zavaró egy kicsit. De emlékezz rá, hogyan kezelték az egész témát… félvállról vették az egészet. A végső szövegeket a légierő karrierista bürokratái írták meg, akiket lehet, hogy a csillagjós újságoktól penderítettek ki, és úgy szerkesztették a fegyvernemi évkönyveket, mint valami latrinaásó brigád.

Az egész szemétdomb hozzáférhető, ha veszed a fáradságot, és lemégy az alabamai légi támaszpontra, és föltúrod; egy szép napon lehet, hogy meg is teszem. De most is megmondhatom, mit találok majd. Szépen fésült, szabványosított beszámolókat. Megváltoztatott jelentéseket!

- Könnyen meglehet, de az ég szerelmére, mi ez az izé a színek megváltoztatásával?

- Tegyük föl, hogy van valami, amit el akarsz titkolni. Akkor mit csinálsz? Nos, megmondom: mellédumálsz. Ha minden leopárd foltos, akkor nem szúrsz ki közöttük egy bepingált oroszlánt. Egy-két valóban rejtélyes ufómegfigyelés sokkal kevésbé feltűnő egy csomó könnyen fölboncolható szélhámosság és szedett-vedett optikai csalódás leírása között.

- Várj egy picit, Mac! Egyszóval azt állítod, hogy a légierő szántszándékkal ufójelenségeket hamisított, megváltoztatta az eredeti megfigyelések leírásait, hogy álcázza velük a valódi eseményeket! - Scarborough kételkedve csóválta a fejét.

- Számomra elég világosan olvasható a dolog, Ev.

- Iiigen. Úgy írják, hogy paranoia! Macról lepattant az élcelődés.

- Van itt még valami. És ezt könnyűszerrel ellenőrizhetjük, függetlenül attól, rászállunk-e megint arra a Charles Higsdon fickóra vagy sem. Nézd csak, hogyan adja meg a beszámoló a Higsdon-farm címét!

- Hillcrest utca 2319 - olvasta hangosan Scarborough.

- Most pedig idesüss, mint írtunk föl mi! A cím pedig Ludlow út 1352 volt! Ezen Scarborough már elrágódott egy percig.

- És mi van, ha Higsdon nem engedélyezte valódi címének közzétételét ?

- Gyönge érv, Ev. Nagyon gyönge. Ha ilyen sok tojás törik össze a tyúkólban, akkor alighanem utánanézel a rókának. Oké, még az sem kizárt, hogy mindebben igazad van, de én azt mondom, gyerünk ki Johnson megyébe és nézzük meg, máig ott lakik-e Higsdon! Ha igen, kikérdezzük. Elég ártatlan kis terv, lásd be!

- Hááát, úgy tűnik - mormolta Scarborough csekély meggyőződéssel.

- Ez a beszéd! - ugrott föl Mac,- és megcsapkodta barátja hátát. - Nos, akkor lemegyek és előkotrok még egy-két üveggel. Aztán még jobban beleásunk ebbe az anyagba, és kisütünk valamilyen lehetőséget. Egész rakomány elméletem van számodra.

- Azt, látod, elhiszem. Egész délután szorgosan dolgoztak, nyelték a sört, és ontották az ötleteket, faggatták az iratokat. A jó öreg Mac képzelete igazán lenyűgöző, állapította meg magában Scarborough. Talán ha kimennek arra a farmra, és ártalmatlannak bizonyul az eset, a fickó majdcsak le-csillapszik, és visszatér ahhoz, amit a legjobban csinál: a regénykörmöléshez.

- Hát akkor - dünnyögte Mac boldogan pakolászva el a könyveket és rendbe rakva az iratrendezőket. - Aztán mikor gondolod, hogy körülnézel Diane ügyében?

- Azt hiszem, előtte csak föl kellene hívnom, vagy valami ilyesmi, nem? - töprengett Scarborough félhangon, kicsit kótyagosan a sok árpalétől.

- Helyes. Mondd meg neki, hogy hamarosan meglátogatod, miután végeztünk azzal a vén bolond iowaival.

- Mac fényreklámot utánzó mozdulatot tett: „Scarborough doki, a nagy ufóüldöző”!

A professzor fölvihogott.

- Azt hiszem, Mac, ezt csak sörnél valamivel keményebb dologgal tudom lenyelni!

Mac szélesen elvigyorodott.

- Fején találtad a szöget. Valamivel egyenesen az őseim földjéről!

- De Mac, én mindig azt hittem, hogy te a medvéktől származol. Ezzel Mac huncutul kacsintott, és elindult némi skót whiskyt keresni.

Scarborough előhúzta aktatáskájából a zsebkönyvét, és kikereste Diane kansasi telefonszámát. Föltárcsázta, de senki sem vette föl a kagylót. Mac félüvegnyi Dewars whiskyvel tért vissza a földszinti italszekrénytől; miközben barátja még mindig a telefonkészüléket nyaggatta.

- No, erről ennyit, nem veszik föl. Mac jó pár ujjnyit töltött egy tekintélyes agglegénypohárba, és átnyújtotta pajtásának.

- No ne játszd meg magad, Ev! Hát nincs ott az a végzős fiúja vagy mi?

- Eeegen, Tim! - Scarborough utálkozását nem titkolva köpte ki a nevet.

- Hát akkor próbáld meg az ő számát. Lehet, hogy éppen ott van a leányzó. Mossa a gatyáit vagy valami ilyesmi.

Scarborough lapozgatott a könyvecskében. Diane erőszakkal leíratta vele a fiú számát, amint jobban összemelegedtek vele. Az apa úgy érezte, titokban ezzel is szúrt rajta egyet, utalva rá, hogy az ifjú pár összeköltözött.

Fölhívta hát a 913-as számot. Női hang jelentkezett.

- Diane, itt bűnbánó atyád beszél. - Gyorsan belekortyolt a whiskybe, de nem javult meg tőle igazán szája megkeseredett íze.

- Papa! - kiáltotta a lány izgatottan. - Helló! Any-nyira örülök, hogy hallom a hangodat! Hogy éppen itt, Timnél hívtál föl! Ilyesmi eddig még sohasem fordult elő.

- így van. Nos, már korábban is próbálkoztam. Még hamarabb meg kellett volna tennem. Sajnálom, hogy akkor úgy kijöttem a sodromból. Olyan jó kis páros voltunk mi ketten, nem igaz?

- Most hol vagy, apa?

- Látogatóban az iowai remeténél, Diane. Elcipelt magával egy vadlibavadászatra. Mihelyt lelövöm az ő madarát, azonnal sort kerítek a tiedre is.

A vonal másik végén egy darabig nem hangzott el egy szó sem. Azután:

- Ez azt jelenti, hogy lejössz ide és körülszaglászol?

- Igen. Te is így látod jónak, nem?

- De papa! Hát persze! Nagyszerű! Csak izé… Szóval nagyon jó lesz. Csak gyere, gyere, minél hamarabb!

- Csak nincs valami baj, Diane? Jól vagy?

- Nincs baj, jól vagyok. Épp most próbáljuk kideríteni Timmel, mi is történt valójában. De… szóval… olyan nehéz így egyedül…

- Olyan kurtán-furcsán elrohantál. Igazán izgultam miattad.

- Tudod jól, hogy én mindig talpra esem.

- Iiigen, az a te macskatermészeted. Kiskorodban egyenesen azt képzelted, hogy tényleg macska vagy.

- Igen. Most pedig már biztos vagyok benne. De semmi baj! Hogy van Mac bácsi?

- Ó, nagyon jól! Mac fölkapta a másik kagylót, és belebődült:

- Helló, Diane! Ez a fattyú fölrázott egy kicsit, azt hiszem.

- Szóval itt vagyok Johnson megyében. Kutatgatunk egy kicsit. Mac úgy véli, hogy valami disznóság nyomára bukkant ufóügyekben.

- Nem viccelsz? Milyen izgis!

- És veled is szeretnék találkozni odalent, Diane. Holnap kiutazunk a megyébe, de Mac azt mondja, hogy csütörtökön szívesen levinne. Egyszerre két jeles ufókutatót is kapsz, teljesen ingyen és bérmentve.

- Ó, de örülök neki, papa! Napközben lesz valami elfoglaltságom, de ha késő délután érkezel, addigra mindent elrendezek!

- Az nagyon jó lenne, mézecském. Nem akarsz pár szót váltani Mac bátyáddal? Még esetleg valami támponttal is szolgálhatsz neki. Én meg…

A vonal végén hirtelen valami zavar támadt. Scarborough ajtó csapódását hallotta, léptek koppanását és fojtott beszédfoszlányokat, majd Diane szisszenését:

- Psszt! Éppen vonalban vagyok!

- Hohó! - hallatszott egy távoli hang. - Csak nem az a kiváló atyád lóg azon a dróton? Mondd meg neki, hogy nagyszerű, első osztályú nőutódot produkált.

Scarborough úgy érezte, mintha orvul kupán vágták volna egy darab vasúti sínnel. Meghallotta, hogyan ugrál az a hang némelyik magánhangzón, és milyen nyálasan őrli a mássalhangzókat. Hallotta már ezt a hangot a televízióban, és beszélt is vele telefonon. Egyszer még egy körinterjúban is együtt lépett föl vele, egy zagyva műsorban, amely ufópártiak és ufótagadók lila fejű, üvöltöző kölcsönös vádaskodásává fajult a végén. És hallotta ezt a hangot valamelyik esti, szórakozási lehetőségeket reklámozó műsorban, amint éppen tagadta, hogy egy olcsó film ufóüldöző figuráját dr. Everett Scarborough-ról mintázták volna.

Jaké Camden hangja volt az!

- Bocsáss meg, papa - motyogta Diane kissé zavarodottan. - Tim érkezett meg egy barátjával. Most mennem kell, de rövidesen visszahívlak, és elmondok minden szükségeset. Rendben? Apa, ott vagy még?

Scarborough nagy erőfeszítéssel elérte, hogy szavai ne árulják el fájdalmát.

- Diane - mondta. - Diane, az Jaké Camden hangja. Ott van nálatok! Hosszú, kényszeredett hallgatás volt a válasz.

- Izé… nos hát… igen. Azt mondta, kíváncsi a történetünkre, és segítségünkre is volt a nyomozásban. De még mindig nagy szükségünk van rád és…

A professzor érezte, hogy elöntik érzelmei, hogy majd kicsordul a könnye, és mindennek, a feltoluló fájdalomnak és könnyeknek elfojtására egyetlen eszköz kínálkozott számára, a harag.

- A fene egyen meg, Diane! Ó, hogy a pokol tüzes kemencéje…! Mondd, hogy tehetted ezt velem?

- Apa! De apa! Szükségünk volt valakire! És kérlek, ne idegeskedj, nagyon bizalmasan kezeljük az ügyet!

- Diane, a semmirekellő hálótársaddal ketten osztoztok egy borsószemnyi agyvelőn! Camden legalább olyan megbízható, mint egy mérges kígyó!

- Ide figyelj, apa, ne veszekedjünk, jó? Ami történt, megtörtént. Csak gyere le hozzánk, és mindent szépen megbeszélünk. - A lánytól már csak feszült és kimerült suttogásra telt.

A háttérben megszólalt egy másik férfihang:

- Atyám, ennek nemcsak egy bogár bújt a fenekébe, hanem egy egész hangyaboly!

- Timmm!

- No jól van, Diane, csütörtökön majd újra hívunk. Lehet, hogy nem is olyan kiváló ötlet az a látogatás nálatok. Isten veled.

- Apa… én… Scarborough lecsapta a kagylót. Fölemelkedve pillantása Mac megrökönyödött tekintetével találkozott.

- Tudod, Mac - mormolta -, ha valaha is találkozom valami E. T.-vel, a kis szarházinak jó pár kérdésre kell megfelelnie!